A Tanzániához tartozó Zanzibár szigetcsoport lakói fűszer-kereskedelemmel foglalkoznak, a sziget központja Stonetown (kőváros). Nevét a kőből és más szilárd anyagokkból készült épületekről kapta, mivel a sziget többi részén vályogviskók és faházak álltak. A hely mesés hangulata és klimája elvarázsolta az ománi szultánt is, aki megtette birodalma székhelyéül.
Zanzibár történelmi múzeuma, a Béke Emlékmúzeum
Stonetown szűk utcáit jártuk, iskolás kisfiúk fehér kaftánban, helyi nők csadorban, turisták szűk, rövidnadrágban sétálnak egymás mellett. Zanzibár lakosságának kilencvenkilenc százaléka muszlim, bár az ország kontinensi részének csak egyharmad tartozik e valláshoz. Lassan eljutunk a túristák egyik célpontjához, a bazárba, ahol feltűnnek a masszív, gazdagon díszített ajtók, amelyek igazi szobrászati mesterművek, és számos történet, hiedelem kötődik hozzájuk.
Ma is szokás a szigeten, hogy ha egy házat épitenek, akkor a tradíciót követve az ajtót készítik el először. A fehérre meszelt, szinte dekorációmentes épületek bejáratánál gazdagon díszitett, szimbólumokkal teli masszív faajtók állnak. Méretük és díszítettségük a ház tulajdonosának gazdagságától és társadalmi helyzetéről árulkodtak, minél tehetősebb volt a tulajdonos, annál díszesebb és aprólékosabban megmunkált a bejárat.
Egy 1980-as felmérés szerint a szigeten nyolcszáz ajtó létezett, érintetlen formában, ma már mindössze ötszázhatvanat regisztrálnak. Számuk javarészt az 1964-ben kitört a forradalom miatt csökkent. A forradalmat követően az arabok és indiaiak elhagyták a szigetet és az üresen maradt házak nagy részét államosították, ezekben hivatalok működtek, vagy a szegények bérlakásaivá váltak. Az átépítések közepette sok ajtó megsemmisült meg, néhány pedig műgyűjtőkhöz került.
Indiai – Két fajta zanzibári ajtótipus létezik Stonetownban. Az indiai, más nevén Gujarati ajtó, amelyek több, négyzet alakú zsaluból állnak. Ezek az ajtók láthatók a stonetowni bazárok szűk utcáin, ahol a gazdag indiai kereskedők éltek. Sok ajtót sárgaréz szögekkel vertek ki: ez talán annak az indiai szokásnak a szigeti változata lehetett, amikor vasszögekkel veretezték az ajtókat a harci elefántok támadása ellen. Már 915-ben egy arab utazó említést tett arról, hogy a szigeten hemzsegtek az elefántok, majd 1295-ben Marco Polo is megjegyezte, hogy „rengeteg az elefánt Zanzibáron!” Mára az elefántok, mint számos más állatfaj, teljesen kihaltak a szigeten.
Arab – A második típusba az arab ajtók tartoznak, amelyek a koránból vett idézetekkel és muszlim szimbólumokkal vannak diszítve. Szinte az összes ájtón fellelhető a datolya, ami a jólét és bőség jelképe. Gyakori a lótuszvirág, aminek eredete korábbi az iszlámnál, és összeköthető az egyiptomi termékenységi jelekkel, illetve visszatérő szereplők a halak, amelyek a szíriai Atargatis istennőt vagy az ókori egyiptomiak hal istenét ábrázolhatja. Az ajtókon gyakori elem a szimbolikus lakat is, ami az ördögi lelkektől védi a házat.
A legöregebb ajtók indiai tölgyből készültek, Burmában tették hajóra a gerendákat és szállították az Indiai-óceánon keresztül Zanzibárig. Ez a kemény, burmai fa nem létezik többé, ma kelet-afrikai tölgyet használnak. Ez a fajta is ritka, ezért az ára rendkívül magas. A gazdag kereskedők és háztulajdonosok indiai fafaragókat és szobrászokat béreltek fel, hogy elkészítsék a bejárati ajtót és a belépő ornamentikáját. Az ügyeskezű kézműveseket gazdagon jutalmazták és további ajtók elkészítésével bízták meg őket, ezért találkozhatunk hasonló motívumokkal az egész sziget területén.
A legrégebbi faragott ajtó 1694-ből származik és jelenleg a Béke Emlékmúzeum bejáratánál látható. A zanzibári több száz éves ajtók szerves részei a helyi mindennapoknak, nem múzeumokba zsúfolták össze őket, hanem ma is ugyanazt a funkciót töltik be: nyilászárók.
(az írás a National Geographic oldalán jelent meg 2011. 01. 21.-én)