Törtető, számító, céltudatos és boldogtalan…Állandóan telefonálnak, az e-maileiket percenként ellenőrzik, szex közben is a feladataikon jár az eszük, energiaitalon és kokainon élnek. Ők korunk hősei, a munkamániások.
Az irodaház teljesen üres, csak Reni ablaka világít az épületben. A fiatal, ambíciózus nő kreatív menedzserként dolgozik egy reklámügynökségnél. Állandóan. Munkahelyi legendák szerint még aludni sem jár haza. Óriási a teherbírása, hajnali háromkor is válaszol az e-mailekre és ügyfeleinek azt hangsúlyozza, mindig elérhető, értsd: éjjel-nappal. Az irodaház ezoterikus irodalmat olvasó portása szerint Reni egy vámpír. „Sosem alszik és szürke a bőre. Vigyázzon vele!” – mondta, amikor pénteken este hétkor megérkezem a két hónappal korábban megbeszélt találkozóra.
Akik nem tudnak leállni
„Öt évvel ezelőtt tudatosítottam először, hogy valami nincs rendben” – meséli Reni. „December huszadikán adtunk át egy nagy projektet, amivel hónapokig, napi tizenhat órában foglalkoztunk. Olyan időszak volt ez, amikor többször haza sem mentem éjszaka, benn aludtam az irodában a kanapén, ahová egyébként a vendégeket ültettük. A grafikusoktól kezdve a szövegírókon át mindenkitől megköveteltem, hogy a maximumot nyújtsa. Ebédszünetre sem járt senki, legfeljebb pizzát rendeltünk. Meg is lett az eredménye, a megrendelő időben megkapta munkát, elégedettek voltak, átutalták az óriási összeget, mindenki fellélegzett. Az ünnepekre elutaztam vidékre a szüleimhez, jött velem az akkori barátom, aki már nagyon várta a projekt leadását. Hullott a hó, a szüleimnél sütöttek-főztek az unokahúgaim, mindenki készülődött az ünnepre, én pedig majd megbolondultam a semmittevéstől. Állandóan a telefonom nyomkodtam vagy a szobában válaszolgattam e-mailekre és egy új megrendelést próbáltam megszerezni. A barátom duzzogott és állandóan veszekedtünk. Szenteste az ajándékbontást öt perc alatt letudtam és már rohantam is a számítógéphez. A szüleim is próbáltak rábeszélni, hogy lazuljak el, pihenjek kicsit, nem is kell annyira a pénz, hiszen megvan mindenem. De itt nem a pénzről volt szó. Akkor tudatosítottam, hogy valami nincs rendben, amikor szeretkezés közben is a munkám járt a fejemben. Ott feküdtem a szerelmem karjában, és közben alig vártam, hogy fejezze már be, mehessek a gép elé. Január végén a barátom elhagyott, akkor fordultam először pszichológushoz” – folytatja a történetét Reni, aki elmondása szerint mindezt nem élvezi, egyszerűen csak „nem tud leállni”.
Reni esete korántsem egyedi. Méry Éva pszihológus szerint a kényszeresen dolgozóknak a munka mindennél fontosabb, gyakran már nem is jelent örömet. Nem bíznak kollégáik teljesítményében, elkeseredetten küzdenek a tennivalókkal és csak a saját maguk által elvégzett munkát tartják megfelelőnek. Renihez hasonlóan a 28 éves Virág idejét sem tudja, mikor nyaralt utoljára. „Nehezen veszem rá magam, hogy elengedjem a szálakat. Igyekszem egy-két napra kilépni a körfogásból, ha lazább időszak van, de többet – egyelőre – még nem engedélyeztem magamnak.”
A hétvége csak bónusz
Virág egy jó nevű kommunikációs cégnél dolgozik. „Átlagban napi tíz órát” – mondja, „és ebben benne vannak a laza napok 8 órával, és a 12-14 órázás is. A hétvége csak egy bónusz, de az elmúlt évben nem telt el úgy hétvége, hogy legalább a leveleimet ne nézzem meg” – teszi hozzá. Virág sikeres munkájában, a főnöke elégedett vele, szinte mindent átpasszol neki. Megbízik benne, tudja, hogy csak tökéletes munkát enged ki a keze közül. Az, hogy Virág évek óta egyedül él, mert nincs semmi másra ideje a munkáján kívül, nem nagyon érdekli, mint ahogy az sem, hogy a munkahelyi kötelességei végzése közben a fáradságtól életveszélyes szituációba is kerülhet.
„Egy nagy rendezvényünk volt, közel 5000 résztvevővel. A szervezés az utolsó pillanatban került hozzánk, akkor már 48 órája nem aludtam, épp az utolsó irányítótáblákat vittem a helyszínre, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy beugrom energiaitalért egy éjjel-nappali boltba. Pillanatok alatt már a szemben lévő három sávos úton találtam magam. Az eset szombat hajnalban történt, amikor nem volt senki az úton – szerencsére. Azóta egy-egy ilyen időszak előtt több koffein kerül a csomagtartómba és igyekszem néhány órát aludni is.”
Eleve függő személyiség
A munka-alkoholizmus távolról sem újkeletű jelenség, a francia író, Gustav Flaubert már 1852-ben megjelentetett figyelemre méltó adatokat a kényszeresen munkába temetkező emberekről . A “workaholic” kifejezést 1971-ben Wayne Oates amerikai pap használta először, amikor megírta sa aját történetét. A munkamánia szót addig általában laza vagy humoros módon használták, azonban ebben semmi vicces nincs, hiszen életeket dönt romba, családokat tesz tönkre és boldogtalanságot okoz. A szakirodalom szerint munkamánia túlnyomórészt olyan személyeknél alakul ki, akik egyébként is hajlamosak arra, hogy függővé váljanak. Az sem ritka, hogy a workaholizmusban szenvedők alkohol- vagy drogproblémákkal küzdenek. A munka még mindig a lehető legjobbnak tűnő választás részükről, hiszen kulturálisan nemcsak elfogadott, hanem sokszor támogatott is: „olyan rendes ez az ember, magát nem kímélve robotol, hogy meglegyen a nagy ház és a nyaralás a gyerekeknek!”
A jelenség hátterében minden esetben önértékelési válság áll. Az állandó feladatokhoz menekülő emberek éhesek az elismerésre, amely azonnali örömet szerez, és érzelmi kielégülést nyújt számukra. Boldogsággal tölti el őket, hogy fontosnak és nélkülözhetetlennek érzik magukat. A munkamánia gyökere esetenként eltérő lehet, de szinte minden workaholik-személyiségébe kódolva van a megfelelni vágyás és az önigazolás kényszere.
Méry Éva pszichológus szerint nehéz meghatározni, hol húzódiks a határ a sok munka és a munkamánia között. Míg a közép- és felsővezetők 70-80 százaléka heti 60 órát is dolgozik, többségük mégsem nevezhető munkamániásnak, mert azután élvezi is a rengeteg munka gyümölcsét. A munkamániás erre képtelen. Ha ennyire végletesen átadja valaki magát a munkájának és semmi más öröm nincs az életében, nagyon könnyen kiég, ehhez pedig előtt utóbb testi tünetek is társulnak, az illető így nemcsak a társas kapcsolatait áldozza fel, hanem az egészségét is.
égre tett életek
Dávid brüsszeli diplomata, kérte, hogy töröljek minden beazonosítható jegyet a riportból. Bár története nem egyedi és bármelyik kollégája ugyanezt mesélné, nem szeretne felismerhető lenni. Dávid munkamániája a házasságába került. A csoportban, ahol dolgozik, több fiatal, harmincas férfi túl van már az első infarktusán. Az állandó éjszakázás, a folyamatos stressz és a rendszertelen táplálkozás határozott nyomot hagyott az arcán, 35 éves, de akár 50 is lehetne. Divatos szemüvegkerete és méregdrága öltönye sem segít a külsején.
„Nem tudtam rájuk figyelni” – meséli kudarcos házasságáról. – Ott ült előttem az ötéves kislányom, szavalni kezdett, és még a versike vége előtt rá kellett néznem a mobilomra. Megmagyarázhatatlan késztetést érzek, hogy folyamatosan figyeljem az e-maileket, hívásokat. Mintha valamiről folyton lemaradnék. Az eszemmel tudom, hogy ez hülyeség, ha fél napra kikapcsolnám a gépem és elmennék vitorlázni, akkor sem történne semmi, mégsem tudom megtenni.” Dávid azt sem titkolja, hogy néha kokaint használ többi kollégájához hasonlóan. „Felpörget, éberebb vagyok tőle és nem érzek fáradságot” – adja meg a magyarázatot. Dávid története nem egyedi , a túlhajszoltság és az elmagányosodás a sokak által csodált topmenedzserek és diplomaták világának velejárója.
Az, hogy ki mennyi időt tölt munkával, sok esetben egyáltalán nem szabad választás kérdése. Számtalan cég állítja olyan követelmények elé az alkalmazottait, amelynek teljesítése jóformán azonos a munkafüggőséggel. „Az sem ritka, hogy a nagyvállalatok a felvételi tesztek bírálásakor olyan tulajdonságokat részesítenek előnyben, amiket a társadalom elítél. Az alkalmazott legyen törtető, számító, még mások kárán is a célra összpontosítson. Nem csoda, ha sokan akaratlanul is arra kényszerülnek, hogy saját életüket egy időre jegeljék és kőkeményen dolgozzanak” – számol be a tapasztalairól Méry Éva.
Élet a munkán túl
„Először azért kellett túlteljesítenem, hogy bekerüljek, aztán azért, hogy bennmaradjak” – emlékszik vissza Anita, aki egy kereskedelmi televíziónál dolgozott szerkesztőként. Szerinte egy médiamunkás életében egyébként is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem ura a saját idejének. „Miután éjszaka 11-kor eljöttem munkahelyemről, aludtam pár órát, aztán hajnalban keltem, hogy előkészítsem az aznapi vágásra az anyagot. Voltak hetek, amikor tényleg csak az alvás volt az egyedüli, nem munkával töltött időszak. Mindig előkerült egy újabb feladat, amit el kellett végezni. Semmilyen rendszert nem tudtam kialakítani a napjaimban, hogy mikor és mit eszem, mikor és mennyit alszom, mikor és mennyi időt töltök azokkal az emberekkel, akik fontosak számomra. Lassan, észrevétlenül az került az első helyre, hogy megfeleljek a munkahelyemen. De ha szerettem volna megtartani az állásomat, illetve ha szerettem volna feljebb lépni, nem is volt más lehetőségem.” Anitának végül sikerült kitörnie a körforgásból. „Sok-sok év telt el addig, mire felismertem, ez így nem mehet tovább. Akkor már éreztem azt is, hogy a végkimerülés határán járok. Rá kellett jönnöm, hiába leszek munkámban sikeres, az év dolgozója, ha egyszer csak a szervezetem sztrájkba lép. Munkahelyet váltottam és új alapokra helyeztem az életem. Ami most már nemcsak a munkából áll.”
(Az írás az ELLE magazinban jelent meg)